Aki az oldal rendszeres követője az jól tudja rólam, hogy a keményebb metál és rock zenéket részesítem előnyben, azok közül is a hazai előadókat. Ezelőtt 4-5 évvel rögtön megvettem a kedvenceim lemezeit anélkül, hogy tudtam volna mire számíthatok a daloktól. Voltak lemezek, amikben nem csalódtam (például Tankcsapda - Mindenki vár valamit), de voltak olyanok, amelyek megfontoltabb vásárlásra késztettek. Ilyen volt például az Ossian Küldetés című lemeze. Régen nagyon szerettem az Ossiant, főként pörgős számaik (amik nagy élvezettel játszhatók) és dalszövegeik miatt, azonban a Küldetés albumtól kezdve azt érzem, hogy nem élvezettel írják az új számokat, hanem azért, hogy egy (maximum két) éven belül mindig a boltok polcain lehessen az új album. Azóta a gitár témáik és szövegeik számomra teljesen egy kaptafára mennek. Sokan mondják, hogy vannak zenekarok melyeket idővel kinő az ember (az Ossiant és a Pokolgépet szokták emlegetni), de a régi számaikat én ugyan olyan szívesen meghallgatom. Csak az újakkal vagyok ilyen rossz viszonyban.
Azonban van egy másik magyar zenekar, ami úgy tud egy-két évente új lemezt kiadni, hogy nem érzem rajta az erőlködést, ez a zenekar pedig nem más mint a Kalapács. Kalapács Józsi hangján nem fog az idő, ugyan olyan jó, mint régen. A gitártémáik vaskosak és zúzósak. Nincsenek virtuóz témák, viszonylag egyszerű de mégis nagyszerű gitár riffekből épülnek fel a számaik. Most áprilisban jelent meg Poklok és Mennyek között című lemezük. A dalok ugyan arról szólnak már 10 éve (a rockról wazze!), de mégis újként hat. Így kell fasza magyar lemezt csinálni 2012-ben. Képesek megtartani régi rajongóikat, de az új generációnak is bejön!
Jut eszembe! Boldog 50. születésnapot Józsi! Élj még legalább újabb fél évszázadot!
Legfrissebb hozzászólások